Ápolástörténeti fejezetek a Magyar Ápolók Napja alkalmából

Fontos számunkra, hogy a magyar ápolói szakmai közösség saját ünnepet ülhet, és ezen a napon az egész ország különleges figyelmet szentel az egészségügyi szakdolgozók áldozatos és empatikus munkájának, és hogy ezen évforduló alkalmából a legkiválóbb teljesítményt nyújtó kolleginák, illetve kollégák méltán megérdemelt elismerésben részesülhetnek. Másrészt az is jelentős, hogy özvegy Meszlényi Rudolfné Kossuth Zsuzsanna tevékenysége kellő és illő méltatást nyerjen legalább történelmi távlatból szemlélve munkásságát, ha már kortársainak erre politikai okok miatt, a külső segítséggel levert szabadságharc után nem nyílhatott lehetősége.

Az ápolás korai modellje a „magánápolás” volt, amikor a betegeket, akár háborús sebesülteket otthon, magánházaknál az anyák, feleségek, leányok és cselédek gondozták, gyógyították orvosi iránymutatás szerint vagy az idősebb generációktól átörökített, tapasztalati úton igazolt módszereket követve. Az „intézményes ápolás” első európai intézményei a XI. századtól jelentek meg a férfi szerzetes- vagy lovagrendek ispotályaiban. A legkorábbi ilyen profilú közösség a Remete Szent Antal Ispotályos Rend volt, a XIII. századtól Magyarországon az ágostonos, a ferences és a bencés szerzetesek is foglalkoztak betegápolással, gyógyítással is, valamint a török háborúk idején a jezsuiták úgyszintén működtettek kórházakat. A Felvidéken 1650-től ismert a Betegápoló Irgalmas Rend jelenléte. Az apácarendek szerzetesnői később kapcsolódtak be a gyógyításba, betegápolásba, Páli Szent Vince Szeretet Leányainak Társulata, közkeletű elnevezéssel az Irgalmas Nővérek már a XVII. században szolgáltak hadikórházakban is; Pesten a XIX. század derekától tudunk róluk. A ferencesek családjához tartozó Erzsébet Nővérek pedig a XVIII. századtól teljesítettek ápolói szolgálatot hazánkban.

Ápolási modelljük azonban egészen a XIX. század utolsó évtizedeiig a magánápolás összes tevékenységi körét magában foglalta, tulajdonképpen a munkamegosztás, a feladatok elkülönítése nélkül. Az ápoló vagy ápolónő végezte a szűkebb értelemben vett ápolási tevékenységek mellett a takarítást, mosást, főzést, fürdetést, tehát mindent, amit mi is megteszünk szeretteink körül egy-egy otthon meggyógyítható betegség esetén. Emiatt az ápolók társadalmi presztízse meglehetősen alacsony volt, sok képzetlen ápoló működött a szerzetesi vagy városi fenntartású kórházakban, utóbbi intézményekben pedig gyakran az empátia és a karitatív hozzáállás sem buzgott a személyzetben.

A katonai kórházak rendszere Magyarországon a XVIII. század utolsó évtizedeiben épült ki, itt is általában férfi ápolók, katonák, invalidusok (kiszolgált hadfiak) dolgoztak, nők csak kevesen voltak jelen a katonai ispotályokban, az apácák mellett katonahitvesek, esetleg bábák vettek részt a gyógyításban, leginkább az igényjogosult női betegek (katonafeleségek és leánygyermekek, esetleg mindkét nembéli csecsemők, kisgyermekek) ellátásában.

Kossuth Zsuzsannát 1849. április 16-án nevezte ki a kormányzó a tábori kórházak főápolónőjévé, május 17-étől teljesítettek ápolónők szolgálatot a hadikórházakban. Flór Ferenc (1809-1871), aki ezekben a hónapokban a szabadságharc egészségügyi főnöke volt, azonban arra utasította a kórházparancsnokságokat, hogy egyelőre még tartsák meg azokat a férfi ápolókat, akik ápolásra alkalmasak és már kellő rutinnal rendelkeznek, hiszen a „női kezek a nagyobb erőt igénylő ápolásra férfi segítség nélkül mindenütt nem is elégségesek”. A továbbiakban tehát a katonai kórházakban nagyobb részt ápolónők tevékenykedtek, a férfiak inkább a hadszíntéri ellátásban vettek részt, pl. sebesültvivő beosztásban. Az összes tábori kórházak főápolónője és asszonytársai a korszakban jellemző hagyományos ápolói modellt, feladatvállalást követték a katonai, tábori kórházakban. Jelentőségük – érdemeik legmélyebb és legnagyobb tisztelettel történő elismerése mellett – tehát nem magának az ápolásnak a megreformálásában rejlik, hanem a nők, a korabeli társadalom szemérmessége miatt általában a férjes asszonyok, összességében a civilek szerepvállalásának kiszélesítésében. A kórházak falain kívül e karitatív civil női mozgalom kiterjedt a teljes humanitárius szolgálatra, a katona-egészségügy számára való adománygyűjtésre, gyógyszerek, tépések, élelmiszer beszerzésére, a katonák élelmezésére, a kórtermek és textíliák tisztántartására, a honvédek kenyérkereső nélkül maradt családjának támogatására, a hadiözvegyek és -árvák gyámolítására is. Látható tehát, hogy Kossuth Zsuzsanna sokkal inkább kötődik a katonai ápoláshoz, pontosabban a hadigondozás számos területéhez, mint a civil kórházakban folyó gyógyításhoz, szellemi öröksége nem a mai kórházi ápolói tevékenységben ismerhető fel, hanem a Nemzetközi és a nemzeti Vöröskeresztben, a Magyar Vöröskereszt kiterjedt célkitűzéseiben él tovább.

Manapság a Vöröskereszt „katonai segédszervezetként” való működése nem látványos, hiszen békeidőben a betegek, idősek, rászorulók megsegítése folyamatos és nem a katonai mozgósításhoz kötött projektek keretében történik. Az utóbbi évtizedek hazai történései között a véradó-kampányok, a covid vagy az árvizek idején nyújtott segítség maradt meg a társadalmi emlékezetben. Mindezzel együtt a Genfi Egyezmény és a Nemzetközi Vöröskereszt Henry Dunant (1828-1910) tevékenységére és az 1859. június 24-ei solferinói ütközet utáni rettenetes állapotok felszámolására vezethető vissza. Köztudott, hogy napokkal a csata után sebesültek ezrei feküdtek étlen-szomjan, a lakosság által kiraboltan és megkínzottan a nyári hőségben, hiszen a Habsburg seregnek (sem) volt kellő orvosi és logisztikai kapacitása a harctéren szenvedő katonák evakuálására. Magyarország 1881-ben csatlakozott a kezdeményezéshez, és ekkor indultak meg az ápolónői tanfolyamok eleinte a budapesti Szent Rókus Kórházban, valamint a Magyar Királyi Honvédség helyőrségi, illetve csapatkórházaiban, 1885-től pedig a Vöröskereszt Erzsébet Kórházának Betegápolónői Intézetében. Az 1880-as években vált tehát uralkodóvá az elméleti és gyakorlati ismeretek átadása az ágy melletti „betanítás” helyett, és ekkoriban határolódott körül a mai felfogás szerinti ápolói feladatkör is. A Magyar Vöröskereszt a Nagy Háború alatt bebizonyította létjogosultságát és a trianoni békediktátum után Magyarországra kényszerített haderőcsökkentés alatt a katona-egészségügy jelentős szegmenseinek saját szervezetébe fogadásán keresztül a későbbiekre is fenntartotta kapcsolatait a hadsereggel.

Méltó és igazságos tehát a Magyar Ápolók Napjának megalapítása, és nem kérdőjelezhető meg az sem, hogy történelmi múltunkból ezt az ünnepet éppen Kossuth Zsuzsanna személyéhez kötjük, mindezzel együtt e jeles nap joggal érezhető a katona-egészségügyben a saját hivatás ünnepének, a magyar katonai ápolók napjának is.

A képek forrása:

Haske Ferenc: Kossuth Zsuzsanna arcképe. A Közlöny. 1849. április 20. URL: https://adt.arcanum.com/hu/view/Kozlony_1849_04/?pg=64&layout=s

Tábori kórház az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc alatt. In: Miért féltek a betegek a szabadságharc idején a kórházaktól? URL: https://www.egeszsegkalauz.hu/

Józsa Judit: Kossuth Zsuzsanna, a szabadságharc főápolónője. URL: https://www.minden-ami-magyar.hu/kep.php?file=2005/20050818-221111-b31d.txd&view=1&MAM=407728ssctcjbu3jpp0721p1j0