Dr. Radó György (1918-1998) orvos ezredes és az 1956-os forradalom

Dr. Radó György Debrecenben született 1918-ban, orvosi tanulmányait szülővárosában végezte. A II. világháború alatt munkaszolgálatosként került a keleti frontra, ahonnan 1944-ben megszökött, hazatért, és Budapesten csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. 1945 után az országban több helyen is dolgozott bőrgyógyász-venerológus szakorvosként, 1949 februárjában lett hivatásos katonaorvos dr. Merényi Gusztáv egészségügyi szolgálatfőnök irányítása alatt. 1950-ben már az egészségügyi csoportfőnök helyettese, rövidesen ezredesi rendfokozatot kapott. A csoportfőnök-helyettesi posztról eltávolítva került vissza a gyógyító munka gyakorlatába: 1953 júniusa és 1957. január 2. között a Honvéd Központi Kórház (1954-től a Központi Katonai Kórház és Rendelő Intézet) parancsnoka volt. Az 1957. január 2-i dátum megbízatásának nem lejárta, hanem felfüggesztése volt – éppen a Nagy Imre irányvonalához való tartozása, 1956-os katonaorvosi és politikai tevékenysége miatt érte el a megtorlás. 

A kommunista rendszerrel való szembefordulásának okai között szerepelt, hogy öccse és több közeli barátja is börtönbe került a Rákosi-rendszerben, maga pedig hivatalból kellett, hogy jelen legyen jogtalan és törvénytelen kivégzéseken. Radó orvos ezredes tehát teljes egészében azonosulni tudott a forradalmárokkal, ez nyílt politikai állásfoglalásra késztette, orvosként pedig lelkiismereti kötelességének tartotta, hogy válogatás nélkül minden reá bízott beteg vagy sebesült, katonák és civilek, forradalmárok vagy az ellenük fellépők, magyarok vagy szovjetek életét megmentse, illetve a kórház falai között az ott tartózkodók politikai szembenállása ellenére a rend és nyugalom fenntartása, a szigorú kórházi szakmaiság biztosítása érdekében minden megtörténjék. Ahogyan egyik visszaemlékezésében megfogalmazta: „Az orvosi eskü és mondhatnám a tízparancsolat elveinek végig megfeleltünk.” 

A korabeli források bizonyítják, hogy a súlyos sebesültek magas száma majdhogynem háborús helyzetnek megfelelő kihívást jelentett az egészségügyi intézményrendszer számára. A kórház saját adatai szerint 1956. október 23. és november 30. között 490 beteget és 570 sebesültet látott el, 24-én 141 új sebesült érkezett, de egyéb napokon is elérte a beszállítottak száma a 100 főt. Rajtuk kívül 5080 kórházi ápolásra nem feltétlenül szoruló személyt irányítottak át az egy közeli laktanyában működő lábadozó részlegnek. A Magyar Honvéd október 31-i száma közölte, hogy „Már az első napon …. a parancsnok értekezletet hívott össze és kijelentette, hogy a kórház orvosi kara és egész személyi állománya a hős forradalmárok mellé áll”, és az is ismeretes, hogy őt magát választották meg a forradalmi bizottság elnökének. Radó parancsnoknak ezenfelül jelentős szerepe volt abban, hogy a Honvéd Vérellátó Állomás újjászerveződjék. A vérellátó november végéig 551 donortól, akik részben maguk is kórházban ápolt sebesültek voltak, összesen 167 liter vért gyűjtött össze. Október-november fordulóján a véradás itthon és külföldön egyaránt a magyar forradalom melletti kiállás egyik megnyilvánulása volt. 

A férőhelyhiány orvoslására a parancsnok a Gömb utcai iskolában nyitott kiegészítő kórházat 210 ággyal a könnyebben sérültek számára; itt egészen november 11-éig ápoltak betegeket. Másrészt pedig – ahogyan később is – az éppen bent fekvő betegeket igyekeztek minél nagyobb számban otthonukba bocsátani, illetve a Mátyás laktanyába áthelyezni. Mindazonáltal október 30-ával a Központi Kórház a budapesti XIII. kerület polgári egészségügyi ellátását is kénytelen volt magára vállalni, napi 100-170 civil járóbeteg volt a rögtönzött rendelő forgalma. A genfi egyezmény szellemében katonai mentők, gyógy- és kötszerszállítmányok mentek a segélyhelyekre, a Központ Kórház munkatársai kivonultak például a Kossuth téri sortűzhöz és a Köztársaság térre is. November 4. után dr. Radó Györgynek nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy mi vár majd a forradalom résztvevőire és magára rá is, mindazonáltal meg sem kísérelte külföldre menekülni, vállalta a feladatot, a helytállást és a biztosan bekövetkező megtorlást is. De a kórházi „kiürítés” keretében nem csupán a protokoll szerinti betegmozgatást hajtotta végre.

November 4. után a karhatalmisták járták a kórházakat, figyelték a kórlapokat, keresték azokat, akiket lőtt sebbel ápoltak. Radó és társai pedig megvédve a retorziók leendő áldozatait, a civil kórházakból is begyűjtötte és nyílt paranccsal szervezetten a nyugati határszél kórházaiba szállíttatta át katonai mentővel a forradalom résztvevőit – megfelelő álcázással hordágyra fektetve, bekötött fejjel, lábbal, karral. Így tudtak az üldözöttek relatív biztonságosan az ország határain túlra menekülni. A Központi Katonai Kórház és Rendelő Intézet tehát az egészségügyi szolgálat megszervezésével és az ebben való maximális helytállással, illetve annak fedésében pedig a forradalom támogatásával, a pincében szamizdat nyomda működtetésével állt ki az ország mellett.  Ezek voltak azok a bűnök, amelyekért Radó parancsnokot 1957. január 2-án felfüggesztették állásából, május 21-én pedig letartóztatták. A koholt vádak között szovjet katonák meggyilkolása szintén szerepelt, az ügyész pedig halálbüntetést kért rá. És éppen azok a szovjet katonák álltak ki mellette, akiket a forradalom napjaiban fellángolt indulatok lecsendesítésével és elkötelezett orvosi működésével megmentett. Végül „csak” 12 évet kapott, ebből négyet töltött börtönben, többek között a váci börtönkórházban szolgálva.

Az ellene lefolytatott eljárás során azonban figyelemreméltó, hogy az 1957. január elején a kórháznak a forradalomban való szerepvállalásával kapcsolatban írott jelentése és annak kiegészítése mindenben a korábbi parancsnok mellett állt, többször hivatkozott arra, hogy dr. Radó ezredes mindenkor a HM és az Egészségügyi Csoportfőnökség tudtával, valamint a HM-nek alárendelt szervezetek anyagi támogatásával cselekedett; ha sürgető helyzetben megkérdezésük nélkül döntött, feletteseit utólag tájékoztatta és jóváhagyásukat mindenkor megkapta. Amikor az „Eü. Csfség vezető szerepe a nehéz helyzetben elmosódott”, a kórház – nevéhez híven – „a hadsereg eü. intézményeinek, elsősorban budapesti vonatkozásban, szinte központja és irányítója volt, ahol nem csak a helybeli, de többször a vidéki parancsnokok is megjelentek megbeszéléseken.” A katonai kórházak vezetői megállapodtak abban, hogy „az eü. intézetek politikamentes, pártnélküli csak gyógyító munkával foglalkozó szervek legyenek.” A jelentés egésze és annak konklúziója úgyszintén dr. Radó György orvos ezredes, kórházparancsnok tetteit igazolta: „kórházunk az október-novemberi nehéz napokban is hivatása magaslatán állott, ténykedését mély emberi szolidaritás és forró hazaszeretet jellemezte”. Mindezt pedig akkor írták le kollégái, amikor a mellette való kiállás, az igazság kimondása már önmagában retorziókkal fenyegetett. Maga a „főszereplő”, dr. Radó György visszatekintve fejtette ki, hogy egyedülálló történelmi és katonasebészeti jelentősége volt 1956-ban a magyar egészségügyi apparátus tevékenységének, mert sebesültek ezrei időben jutottak orvosi ellátáshoz, szemben a klasszikus háborús állapotokkal, amikor a veszteségek nagy része azért következik be, mert vagy későn, vagy egyáltalán nem kerülnek a sérültek kórházi körülmények közé.

Radó doktor szabadulása után, 1961-ben a budapesti II. Kerületi Bőr- és Nemibeteggondozóban helyezkedett el, itt dolgozott haláláig, 1998-ig. Szakmai működése jelentős eredményeket hozott a hazai bőr- és érgyógyászatban, 1975-ben ő szervezte meg az érgondozó rendelést, tagja, alapítója, hosszabb-rövidebb ideig elnöke volt tudományos szakmai szervezeteknek és a vonatkozó szakorvosi hivatalos grémiumoknak is. Külföldi és hazai publikációival, illetve a kompressziós kezelés elterjesztésével, valamint a lábszárfekély kezelésében elért kitűnő eredményeivel beírta nevét az orvostudomány nagyjai közé, 1989-ben elnyerte a phlebológus (érgyógyász) társaság Soltész Lajos Emlékérmét.

A tetteihez méltó elismerést a rendszerváltás hozta meg számára, a köztársasági elnök 166/1990. (VIII. 3.) KB határozata vezérőrnaggyá nevezte ki dr. Radó György nyugállományú ezredest, 1993. július 1-je alkalmából pedig a Tiszti Szolgálati Jel I. fokozatát adományozták neki. 1994-ben a miniszterelnök előterjesztésére az 1956-os forradalom és szabadságharc idején tanúsított magatartása elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (katonai tagozat) kitüntetést vehette át Göncz Árpád köztársasági elnöktől. Dr. Radó György parancsnok szellemi-erkölcsi hagyatékának méltó megörökítése volt, amikor az ezekben a történelmi pillanatokban általa vezetett álló intézményt 2006-ban Magyar Honvédség dr. Radó György Honvédkórház, majd 2007-ben Magyar Honvédség dr. Radó György Honvéd Egészségügyi Központ névre keresztelték. Sajnálatos, hogy a 2011-es szervezeti integrációk sora felülírta az intézmény elnevezését. Dr. Radó György orvos vezérőrnagy, hős katonaorvos tudományos-szakmai öröksége, emberi nagysága mindenkor követendő példakép a XXI. század katona-egészségügyi szolgálata számára. Illő a nemzeti ünnep alkalmából évről-évre megemlékezni Róla.