Mohács 500 – Mit tudunk a II. Lajos korabeli magyar egészségügyről?

A magyarországi orvoslás központja a XVI. század elején mindenképpen II. Lajos (ur. 1516-1526) budai udvara. Itt minden adott volt, az alkalmaztatás magas presztízse, a nemzetközi politikai, kulturális és kereskedelmi kapcsolatrendszer, a gyógyvizek, így az udvartartás számos feladata és felelőse mellett magától értetődő volt orvos, sebész és fürdősborbély foglalkoztatása is. A XV. század utolsó évtizedeiben Mátyás király udvara a reneszánsz fontos központja, csaknem legészakibb fellegvára volt. Ez a kulturális szerepkör jelentősen megkopott az őt a trónon követő II. Ulászló időszakára, ahogyan Demkó Kálmán klasszikus orvostörténete ezt értékeli: „Ulászló a királyi székre nem hozta magával nagy elődének hatalmas szellemét, de örökségül reá maradt a királyi udvar nimbusa, és más kitűnő férfiak mellett egy időre orvosi kitűnőséget is találunk Ulászló udvarában.” A reneszánsz lendületének maradéka valamelyest még kitartott II. Lajos rövid regnálása alatt is, bár az anyagi erőforrások ekkorra már igencsak szűkösen álltak rendelkezésre. Így maradt „divat”, hogy az udvarban külföldi, leginkább itáliai, esetleg német doktorok gyógyítottak, akik maguk nem voltak képzettebbek a magyaroknál, hiszen hazai orvosképzés hiányában ugyanazokon az egyetemeken tanultak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a korszakban a magyar diákok által leginkább kedvelt bolognai és bécsi univerzitásnak ekkoriban több magyar nemzetiségű professzora is volt.

A Budán szolgáló itáliai gyógyítók közül Giovanni Manardo vagy latinos névformával Johannes Manardus (1465-1536) a legkimagaslóbb egyéniség. II. Ulászló idejében kezdte pályafutását még 1513-ban és 1518-ban távozott II. Lajos udvarából, utóbb a ferrarai egyetem tanáraként jegyzi a tudománytörténet.

Mivel a Magyar Királyságban – ahogyan ez akkoriban Európa-szerte volt – nem minden település büszkélkedhetett saját doktorral, a bevett gyakorlat szerint a tehetősebbek valamely jó hírű doktortól levélben kértek segítséget, aki szintén látatlanban és levélben igyekezett a bajon segíteni. Manardus is jelentős korai „telemedicina” praxissal rendelkezett, betegei közé számos hazai és külhoni főpap és főrangú személy is tartozott, például Szalkai László, aki a mohácsi csatában esztergomi érsekként vett részt és halt hősi halált. De Manrdus betege volt még Thurzó Elek országbíró vagy éppen az arisztokrata Frangepán Mátyás, aki szintén a mohácsi csatában vesztette életét. Orvosi eseteinek gyűjteményét Manardus „Epistolae medicinales“ címen tette közzé. Szakmai levelezésgyűjteménye számos magyar vonatkozást tartalmaz. Egyik írásában a thermofort – melegvizes palackot – régi magyar találmánynak titulálja, máshol pedig a dunai harcsákról szólt. A gyógynövények közül a magyarokat különösen jónak találta, egy-egy paciensének kifejezetten magyar tormát és sáfrányt ajánlott gyógyszerül.

Távozása után egy német orvos volt az udvari egészségügyi szolgálat meghatározó alakja. A sziléziai származású Wirth György (1470-1524) Bolognában lett orvosdoktor és Itáliából hazafelé tartva tért be Budára és maradt pár éven keresztül II. Lajos udvari főorvosa. Utóbb a test gyógyítása mellett a lelkek javára és üdvére a papi rendbe lépett.

Úgyszintén II. Ulászló és utóbb fia, II. Lajos doktora volt a nagyszebeni származású Melchior Miklós, orvos és alkimista is volt, aki aranycsinálással akarta királyai és kincstáraik bajait orvosolni, illetve a török fenyegetéstől az országot megszabadítani. Érdekes adalék, hogy a saját orvossal rendelkező királyok vagy főrangú személyek doktoraikat egymásnak ajánlgatták, sőt „kölcsön is adták”. II. Lajos még 1525-ben saját orvosát, Mota Jakabot küldte egyik súlyosan sebesült kapitányához, Ferdinánd osztrák főherceg pedig 1523-ban Ritius Jeromost, Rómában végzett medicust ajánlotta a magyar király figyelmébe.

A budai udvarban az orvosok (természetesen nem csak a fentebb említettek, hanem jónéhány további kollégájuk) mellett sebészek (chirurgusok) is feleltek az uralkodó egészségéért, a források például „Sylvester mester”-t vagy „Gergely borbély mester”-t említik. (Sylvester mesterről tudjuk, hogy 240 forintot keresett, ekkor Erdély legtekintélyesebb doktora Joannes Maria Italusnak Nagyszebenben 150 forint fizetése volt.) Lajos királyról a korabeli feljegyzések azt szintén megörökítették, hogy előszeretettel fürdőzött, akár a budai felhévízi fürdőben, akár a várba hozzá felszállított gyógyvízben, melyet szegfűszeggel illatosítottak.

Az egészségügyi intézményhálózat az országban elég szerény volt, a ránk maradt írásbeli emlékek igazolják leprakórházak létét, illetve azt, hogy a XVI. század elején sem volt még egyetértés a pontos tünetek és diagnózisok tekintetében, maga Manardus is igyekezett a fogalomzavart tisztázni.

A betegek ellátása azonban mindenképpen fontos karitatív és stratégiai jelentőségű kérdés volt, a szerzetesrendek által működtetett kórházak mellett városiak is akadtak, illetve magánalapítások, példaként Selmecbányát lehet említeni, ahol Zabláth Lőrinc hozott létre beteg- és szegényházat. 1519-ben Gosztonyi János győri püspök és főispán a malom jövedelmének egy részét a szent Katalinról elnevezett győri kórházra és templomra testálta, a lőcsei Szent Lélek-ispotályt Thurzó György támogatta 1523-ban 500 forintos adományával. A kassai városi adókönyv szerint 1522-ben a Szent Lénárd-utcában levő kórház adómentességet élvezett, Sopron városa pedig 1523-ban úgy rendelkezett, hogy ha a pékek nem sütnek előírt súlyú (14 latos) zsemléket, ezeket a városi ispotály részére el kell kobozni tőlük. Itt egyébként a városatyák számos köztisztasági rendelkezést hoztak a szemét és egyéb anyagok kezeléséről, elszállításáról, mindenféle „felesleg”-nek az ablakon való kidobálása és kiöntögetése tilalmáról. Ez járványok kialakulása ellen is hasznosnak bizonyult, de ha mégis ragály, például a rettegett pestis ütötte fel a fejét, akkor a lakosság menekülése jogos és átérezhető törekvés volt, mindezzel együtt a fertőzés terjedése miatt ebben az esetben a még engedéllyel rendelkező jövevényeket sem fogadta be egy-egy előrelátóbb város.

A kórházak mellett a gyógyvizeket kúraként, illetve a testi higiénia miatt is használták, bizonyított tény, hogy Pozsony városa 1517-ben külön medencét készíttetett nők és férfiak számára a városi fürdőben, melyeket deszkafallal választottak el, 1521 és 1524 között Brassóban pedig kórházi fürdő működött. 1520 körül a békésgyulai plébániáról van adat külön fürdőház, illetve a gyulai várban külön fürdőszoba létéről.

A várak és a hadsereg egészségügye kevés kivételtől eltekintve jóval a városoké alatt maradt leginkább nem a szervezettség vagy az infrastruktúra (pl. csatornák), hanem a megfelelő katonaorvosok hiányában. Hadjáratok alkalmával rendesen városi borbélyokat (sebészeket) szerződtettek, vagy Erdélyben akár vezényeltek a hadba vonuló sereghez, az ő szaktudásuk azonban meglehetősen kevés volt e feladat teljesítésére. II. Lajos a törökök ellen indulva pedig elrendelte, hogy a betegek (történészi értékelés szerint leginkább a venereás megbetegedésben szenvedőkre vonatkozott ez) is csatlakozzanak a hadsereghez.

A néhány történeti adalék alapján Magyarország egészségügyéről egy európai átlagnak megfelelő rendszer és rendezettség képe rajzolódik ki, amelynek központjai a királyi udvarra és a gazdagabb városokra korlátozódnak. Jól látható a felelősök igyekezete a betegellátás ügyében, de sem a korabeli szaktudás, sem pedig az ország általános anyagi helyzete nem tette lehetővé a szektor jelentősebb kiteljesedését.

A képek forrása:

• Johannes Manardus II. Lajos orvosa, budai orvos. In: Magyary-Kossa Gyula: Orvosi emlékek. 3. kötet. Budapest, 1931. p. 138.
• Manardus, Johannes: Epistolae medicinales in quibus multa recentiorum errata, & antiquorum decreta referantur (Lutetia: Vuechel, 1528.) címoldala
• Wirth György, II. Lajos orvosa. In: Magyary-Kossa Gyula: Orvosi emlékek. 3. kötet. Budapest, 1931. p. 146.