A Honvédorvosi Alkalmazóiskola, a hazai katonaorvos-képzés első önálló intézménye

1901 szeptemberében Ferenc József-rendelet hívta életre Budapesten a Honvédorvosi Alkalmazóiskolát. A Rendeleti Közlöny 1901-es 37. számában olvasható, 6288. elnöki számú honvédelmi miniszteri körrendelet teremtette meg a hazai katonaorvos-képzés első állandó intézményét. Korábban a magyar katonadoktorok is Bécsben kapták meg a szolgálatukhoz szükséges kiképzést, itthon pedig 1882-től a pesti orvoskar szervezett különféle kurzusokat ismereteik szinten tartására.

A kiegyezés (1867), illetve a véderőről (1868. évi XL.) és a Honvédségről (1868. évi XLI.) szóló törvény teremtette meg az önálló magyar nemzeti haderő megszervezésének jogi alapját. Az újonnan alakuló hadseregnek pedig magától értetődően volt szüksége katona-egészségügyi szolgálatra is: az alkalmasság-vizsgálatok, a gyógyítás–megelőzés, valamint mozgósítás idején a tábori egészségügyi ellátás biztosítása egyaránt elengedhetetlen volt.

A Honvédorvosi Alkalmazóiskola létrehozása Dr. Haraszti-Bernolák József (1844-1935) vezértörzsorvos nevéhez fűződik, aki a Honvédelmi Minisztérium V. (egészségügyi) ügyosztályának vezetőjeként a honvédorvosi tisztikar főnöke volt. Az iskola első parancsnoka Dr. Csáp Miklós (1852?-1921) lett, aki szintén a minisztérium katona-egészségügyi osztályán dolgozott.

A Gyáli úti intézetnek megvolt a mintája, testvériskolája: Bécsben működött a Militärärztliche Applikationsschule a közös hadsereg orvosképzése számára. Ennek szervezési munkálatai és jogszabályi megalapítása még 1900-ra nyúlik vissza, és még ebben az esztendőben indult be a katonaorvosok oktatása a császárvárosban. Az elméleti tantárgyakat a Josephinum híres és pompás épületében oktatták a hallgatóknak, a gyakorlati képzést a bécsi 1. számú helyőrségi kórházban tartották.

Mindkét alkalmazóiskola egyetemi végzettségű orvosok számára közvetített egyrészt speciális katona-egészségügyi ismereteket, másrészt – Budapest esetében – a Magyar Királyi Honvédség vonatkozó szolgálati szabályzataiba vezette be a hallgatókat. Az egyéves tanfolyam – amely minden évben október 1-jén kezdődött és a következő év szeptemberének végén zárult le – célja az volt, hogy a katonaorvosi pályára készülő, illetve már katonai kórházban szolgálatot teljesítő orvosokat a „hivatásos működésükhöz béke és háború idején megkívántató elméleti és gyakorlati kiképzésben részesítse és azoknak a tudományegyetemen szerzett szakismereteit kibővítse” – olvasható a képzőhely számára közzétett utasításban. Az oktatás kifejezetten a hadegészségügyi feladatokra fókuszált: a képzés során a hallgatók nemcsak speciális orvosi tudásanyagot sajátítottak el, hanem megismerték a katonai szolgálat során követendő szabályzatokat is. A tanfolyam elméleti és gyakorlati foglalkozásokból épült fel.

Az elméleti oktatás tantárgyai között szerepelt a katonai egészségtan, a katonai gyógyszerkönyv és gyógyszerellátás, valamint a hadsebészet, az elmegyógyászat és a törvényszéki elmekórtan. A katona-egészségügy tervezésével, szervezésével és működtetésével kapcsolatos foglalkozások keretében a hallgatók megismerkedtek a vonatkozó szabályzatokkal, a hadsereg szervezetével, a katonai gazdálkodás alapelveivel, a tereptannal, a harcászattal és a honvédségi ügyrend legfontosabb tudnivalóival. A gyakorlati képzés főbb súlypontjait a sebészet, a műtét- és bonctan, a belgyógyászat, a közegészségügy, a bakteriológia, a szemészet, a fül-orr-gégészet, továbbá a bőrgyógyászat és a venerológia adta. A kurzus végén a honvédorvosok írásbeli és szóbeli vizsgán adtak számot elméleti és gyakorlati felkészültségükről.

1902-ben a Gyáli úti helyőrségi kórház célzott pénzügyi támogatást kapott annak érdekében, hogy az alkalmazóiskola tudományos-információs háttérbázisát (kórbonctani gyűjtemény, laboratórium, könyvtár) fenntartsa és fejlessze.

Az iskola működése egészen a Nagy Háború kitöréséig töretlenül folytatódott, ekkor azonban – ahogyan azt szabályzata előírta – oktatási tevékenységét azonnal felfüggesztette, ingatlanja, felszerelése és személyzete a hadviselés igényeihez igazítva a sebesültek ellátására tábori kórházzá alakult.

A két világháború között az intézmény nagyjából változatlan formában szolgálta a honvédséget. A II. világháború végével – mivel anyakórháza ekkor még szovjet katonai használatban volt – székhelyét ideiglenesen a Róbert Károly körúti helyőrségi kórházba helyezte át. Nem sokkal később azonban ez a képzési forma kivezetődött az akkor már Magyar Néphadsereg kiképzési rendszeréből, helyét egyéb oktatási formák vették át.

A Honvédorvosi Alkalmazóiskola a XX. század első felének katonaorvosképző intézménye volt, jelentőségét vitathatatlan szakmai érdemei mellett az a tény is megerősíti, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia magyar nemzeti haderejének első stabil orvosi iskolája lett. És nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy maga az 1. számú (akkor még egyetlen) Honvéd Helyőrségi Kórház úgyszintén egészen új volt, csupán 1898-ban nyitotta meg kapuit.

Az alkalmazóiskola megszervezésével egy csaknem két évtizeddel korábban megfogalmazott szakmai szándék valósult meg. Ez a törekvés már 1883-ban megjelent az Orvosi Hetilapban, a Josephinum (a bécsi katonaiorvosi akadémia) akkori átszervezése kapcsán: „Részünkről a magyar állam érdekében levőnek tartanók, hogy … katonaorvosi pályára lépő ifjaink magyar városban és magyar egyetemen, szóval a magyar cultura folytonos befolyása alatt fejlődjenek, így pedig még közöttünk a külső benyomások irányában fogékony korban legyenek férfiakká, s nemzeti hovatartozásukat pályájukon mindenkor megőrizzék.” 

A képek forrása:

A budapesti 1. sz. Honvéd helyőrségi Kórház.

A bécsi 1. számú Helyőrségi Kórház főbejárata. In: Wien Museum Online Sammlung. URL: https://sammlung.wienmuseum.at/objekt/341802-9-alser-strasse-4-altes-akh-garnisonsspital-eingang-van-swieten-gasse-1/

Biró Ede: Katonai egészségtan. A M. Kir. Honvéd Orvosi Alkalmazó Iskola hallgatói számára. Budapest: Franklin, 1911. címlapja