Giovanni Alessandro Brambilla (1728-1800) tevékenysége és szerepe a magyar katona-egészségügyben

Brambilla a Pavia melletti St. Zenonéban született 1728-ban, orvosi tanulmányait 1747 és 1752 között Paviában végezte és diplomája megszerzése után az osztrák hadsereg szolgálatába lépett, ekkor segédorvosként szolgált. Ám rövid időn belül kitűnt tudásával és 1763-ban a nemesi testőrséghez vezényelték, 1764-ben pedig a trónörökös személyes orvosa lett. Emellett azonban II. József ifjúkori utazásain kísérője és mentora is volt, illetve 1778-ban a Birodalom katona-egészségügyi főnöke lett, katonai fősebészi kinevezést kapott. II. József halála után még a császárvárosban és a híres katonaorvosi akadémia, a Josephinum (magyarul József Akadémia) igazgatói posztján maradt, 1795-ben vonult nyugállományba és települt vissza Itáliába. Paviában halt meg 1800-ban. Giovanni Alessandro Brambilla, illetve családja érdekes magyar vonatkozása, hogy Schoepf-Merei Ágoston (1804-1858) hitvese, Jozefin, Brambilla unokája volt.

Karrierje meredek felíveléséből látható, hogy ezen szakterület tekintetében bizalmi ember és aktív munkatárs volt és maradt a trónörökös, utóbb társuralkodó, majd uralkodó mellett. A mentor és „növendéke” világlátásának hasonlósága több szempontból is megmutatkozik. A szűkebb értelemben vett szakmai kérdések tekintetében Brambilla, illetve az uralkodó katonai és tábori tapasztalatai, a trónörökös és a császár s király fejlesztési elképzelései teljesen összhangban álltak egymással. Mindketten részt vettek az 1756 és 1763 között lezajlott hétéves háborúban, amelyről a korabeli statisztikákból, forrásokból és az utókor történészi kutatásaiból ismert, hogy a résztvevő 303.595 katona közül 32.622 halt meg a harctéren, 93.408 fő a katonai kórházakban hunyt el sebesülésben vagy betegségben. Ennek oka az elégtelen sebesülttranszportban is keresendő, hiszen például a Prága melletti 1757. május 6-ai csata után hét napig tartott a sebesültek elszállítása a hadszíntérről, de a korabeli (tábori) közegészségügyi-járványügyi szolgálat hiányosságai úgyszintén közrejátszottak a magas mortalitásban. A trónörökös bizonnyal csak „messzebbről láthatta” az eseményeket, mindezzel együtt a véres háború emlékezete nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy később társuralkodóként figyelme a hadügyön belül a katona-egészségügyre (is) fókuszált. Brambilla naplójában képzettség, valamint erkölcs tekintetében is lesújtó véleményt fogalmaz meg az 1750-1760-as évek katonaorvosi állapotairól: „a segédorvosok tapasztalatlanok, szegények és híjával vannak a szükséges eszközöknek. Sokszor elhanyagolták a betegeket és sebesülteket, inkább zsoldjuk kiegészítése céljával a katonáik borbélyaiként tevékenykedtek vagy térítés ellenében civilek számára működtettek magánrendelést.” A hétéves háború kiábrándító tapasztalatait tekinthetjük tehát a felvilágosodás korában és eszmeiségéhez igazodó átfogó katona-egészségügyi fejlesztési tevékenység alapjának.

Brambilla volt II. József logikusan felépített „vízió”-jának, stratégiai tervének gyakorlati megvalósítója: a katonaorvosi szolgálati szabályzatok megfogalmazója („hogy a katonaorvos tudja, hogy mi a feladata, és ha nem teljesíti, akkor felelősségre vonható legyen”), a kórházi és tábori egészségügyi biztosításai rendszer kiépítője, a megfelelő katonaorvos-képzés megteremtője és irányítója.

Katona-egészségügyi szolgálati szabályzataiban különítette el Brambilla a mozgó tábori kórházakat és a stabil, békeidőben is működő intézményeket, a kisebb ezredkórházakat, valamint a jelentősebb helyőrségekben működő főkórházakat. A mobil kórházak a hadszíntér közelében voltak kihelyezve, feladatuk a könnyebb sérültek és betegek ellátása, illetve a súlyos állapotban lévők elsősegélyben részesítése és felkészítésük a hátország állandó kórházaiba szállításra. Brambilla rendszere tehát egyrészt az egészségügyi biztosítás szintjeinek elkülönítésében jelent újat és maradandót, ez a mai katona-egészségügyben a ROLE 1 – ROLE 4 struktúrában él tovább, másrészt azonban a „betegutak” kijelölésével a triage korai megfogalmazását láthatjuk benne.

Az ezred- és főkórházak békeidőben a gyógyítás-megelőzés elsődleges küldetése mellett az állandó, hivatásos katonaorvosi kar fenntartásával a mozgósítás speciális feladataira való felkészülésre, a gyakorlati tapasztalatszerzésre nyújtottak lehetőséget. A katonaorvosi akadémián megszerzett tudással felvértezett doktorok így háború idejére kellő rutinnal és kiképzéssel rendelkeztek úgy az orvostudomány, mind a katonai egészségügyi logisztika szakterületén.

Brambilla a stratégiai szintű rendszerszervezés mellett azonban a katonaorvosi tudomány tartalmának körülhatárolásával úgyszintén beírta magát a szakág történetébe. Kortársai még külön diszciplínaként, szakterületként tekintettek a sebészetre és az orvoslásra, a „külső” és a „belső” betegségek gyógyítására. Így a szóhasználatban eleinte a Medicus (orvos) és a Feldscherer (tábori borbélysebész) volt használatban, utóbbit a Chirurgus vagy (Feld)Chirurg, vagyis (tábori) sebész, esetleg Wundarzt (sebész-/seborvos) megnevezés váltotta fel. Brambilla ezzel szemben a katonaorvos-képzés intézményének megalapításával és stabilizálásával azt a nézetet képviselte, hogy a katonaorvosnak mindkét szakterület ismeretére szüksége van, ezek nem különíthetők el egymástól sem a mozgósítás alatti, sem pedig a békeidei gyakorlatban. Integratív tudományfelfogásával, annak sztenderdizálásával nagy szerepe volt abban, hogy a XIX. század elejére az „orvos” megnevezés honosodott meg a hadseregben is. Ez magától értetődően a hivatás presztízsének jelentős emelkedését hozta magával.

A XVIII. század végi Habsburg Birodalom legfőbb katonaorvosa számos sebészeti eszközt talált fel, illetve fejlesztett tovább és értékes szakirodalmi publikációs tevékenységet folytatott. Külön érdemes kiemelni a sebészeti eszközparkot rézmetszetes táblákkal gazdagon illusztrálva bemutató szakkönyvét, az Instrumentarium chirurgicum Viennense-t (Wien 1781), illetve ennek katonaorvosi változatát, az úgyszintén Bécsben 1782-ben megjelent Instrumentarium chirurgicum militare Austriacum című kiadványokat.

A stabil katonai kórházi hálózat kiépítése során az akkor még különálló Pest és Buda is kapott egy-egy katonai kórházat, ezek több költözés, újabb épületekben való elhelyezés és számos név alatt évszázadokon keresztül szolgálták a magyar katona-egészségügyet. A pesti „Militärspital”, a mai Honvédkórház legelső épületéről, az 1781-es alapításkor a mai Semmelweis és a Kossuth Lajos utca sarkán álló volt jezsuita kollégiumról az orvostörténeti szakirodalom azt is megörökítette, hogy egyik földszinti termét az utókor a „szakmai alapítóatya”, Brambilla mellszobrával díszítette.

Giovanni Alessandro Brambilla gyakorló katonaorvosként, a hadsereg egészségügyi ellátását megszervező stratégaként és tudós doktorként egyaránt bizonyított, tevékenységének több szegmense, eredménye a katona-egészségügy történetében maradandónak bizonyult, rendszerterve felismerhető a mai megoldásokban még akkor is, ha a XXI. század fogalomrendszere már nem őrzi az általa megalkotott konkrét szakszavakat. Illő, hogy ebben a cikksorozatban megemlékezzünk róla.